Sziasztok,

Hétégére egy igen érdekes és izgalmas beszélgetést tartogattam.

Ma Kupi Lászlóval folytatott beszélgetésem osztom meg veletek.  Ismeretségünk egy projektem alkalmával kezdődött, amit egymás után követtek a közös munkák. Ezek a projektek nagyon jó hangulatban és profizmussal övezve zajlottak.  Szeretek együtt dolgozni Vele, mert jó szakember és felkészülten és lelkesen érkezik minden egyes munkára.

Mi volt az első kép, amire azt mondtad, „azta ez kiállításért kiált”? Na, és milyen fotók készültek a sorsdöntő kép előtt?

Az első olyan képem, amit már úgy kattintottam el és úgy kezeltem, mint egy leendő kiállítás eleme, egészen későn született meg. Francia Guyanában geológusként dolgozva határoztam el, hogy össze fogok hozni egy önálló kiállítást. Az anyag gerince megszületett, de még mindig nem érzem teljesnek. A következő fél évben szeretném befejezni, és jövőre megszervezni a képek bemutatását.

 Persze ezt a projektet rengeteg fotó előzte meg. Kezdetben kisiskolásként nagyapámtól örökölt filmes Zenit géppel tettem meg az első lépéseket a technika elsajátítása felé. A tanulás rögös útját rengeteg életlen, rosszul exponált és félreszerkesztett fotó kövezte.

Milyen az a projekt, amiért gondolkodás nélkül eldobod a geológus kalapácsodat, hogy fotózhass?

Nekem a fotózás kikapcsolódás, élvezet, önmegvalósítás. Érckutató geológusként sok egzotikus helyre van szerencsém eljutni, idegen világok és kulturák adják azt a rengeteg témát, amiben ki tudom élni alkotói vágyamat. A természetfotózás mellett a portré világa érintett meg leginkább, szeretek embereket fotózni. Ha látok valakiben valami különlegeset, ha megfog és magával ragad egy-egy ötlet, akkor teljes erőbedobással vetem bele magam és kísérletezem addig, míg a fejemben megszületett kép, meg nem jelenik a monitoron. Vagy éppen papíron.

Papíron?

Igen, mostanában ismét visszakanyarodtam a filmes világ felé, és nagy élvezettel hívom és nagyítom a felvételeimet otthon. Van valami megmagyarázhatatlan izgalom abban, hogy nem látom azonnal, amit fotózom. A kezem alatt születik meg a kép, a sötétkamra vörös fényében, a szemem láttára hívódik elő a papíron.

Nem túl ósdi ez az egész? – a XXI. században, amikor a digitális technika segítségével percenként több száz fotó készíthető és formálható utómunkával a saját ízlésed szerint... Mégis pepecselsz a filmmel és előhívással, nem beszélve a „tökéletes” kompozíció egyszeri beállításával. Miért éri ez meg neked?!

A filmes világ teljesen más. Persze fotózom digitális géppel, és van úgy, hogy egy-egy rendezvényen akár másodpercenként több felvétel készül, mint egy nap alatt a filmes géppel, mégis annak az egy-két képnek a varázsa megéri a fáradságot. Érdekes, hogy milliószámra készülnek ma már a felvételek, ugyanakkor hány olyan kép van, mely fizikai valójában, a falra akasztva testesül meg? Elenyésző! Egy tekercs filmből arányaiban jóval több kép születik meg... és mikor a falra akasztok egy papírképet, akkor érzem befejezettnek a fotózást.

Hogyan készülsz fel egy munkára? Mi inspirál, segít ebben?

A technika egy dolog. Bár kétségtelen, hogy az alkotás eszköze, ezért ápolni és karbantartani ugyanúgy fontos, mint az autóversenyzőnek a gépjárművet, de ahogy ott sem minden a kocsin múlik, itt is a „pilóta”, vagyis a fotós szemlélete, látásmódja az, ami egyedivé tehet egy képet. Ezért lélekben, mentálisan ugyanúgy fel kell készülni egy-egy fotózásra, mint technikailag. Ha nem érzem ezt a belső feszültséget, az izgalmat, akkor nagy valószínűség szerint nem lesz olyan az elkészült kép, mint amit elképzeltem. Ehhez persze az kell, hogy a téma izgalmas, érdekes és valódi kihívás legyen. Emellett legalább olyan fontos –ha nem fontosabb- a kommunikáció a modellel. Lehet valakinek nagyszerű látásmódja, tökéletes felszerelése, ha nem tudja megtalálni a hangot a modelljével.

Van lehetetlen számodra?

Nagyon szeretnék a fotózás sok területén tapasztalatot szerezni. Vannak viszont olyan témák, amiket egyelőre nem érzek magaménak. Ez nem jelenti azt, hogy sosem fogom, de most még nem késztet semmi például sportfotózásra vagy esküvőre. Hiszen ez nem csak a technikáról szól -bár ott is nagyon kemény követelményeknek kell eleget tenni-, de ha valaki nincs kellően felkészülve egy megismételhetetlen pillanat tökéletes elkapására, akkor ne kísérletezzen élesben. Egy esküvői szertartáson a hitvesi csók, egy meccsen a gól ha nem születik meg a képen úgy, ahogy azt látni szeretné az, aki a fotóst felkérte, akkor az kudarc. Ezért csak olyat szabad felelősségteljesen elvállalni, amire kellően felkészültünk.

Munkái megtekinthetőek: http://www.laszlokupi.com/

Kellemes hétvégét!

Mia Miotti